A viszontagságos körülmények ellenére az Eötvös Loránd nyomában járó harmadik expedíció résztvevői is teljesítették az Eötvös Loránd Tudományegyetem – Cima Eötvös (Eötvös-csúcs) távot. A Lago di Misurináig 760 km-t tekertek, majd egy további 3,8 km-es gyalogtúra végén jutottak fel a csúcshoz közeli 2497 méteres magasságba.
Újra, immár harmadszorra is sikerre vitték az ELTE-sek a lassan hagyományteremtőnek mondható Eötvös Expedíciót. A korábbi, 3 és 5 napos kihívásokhoz képest most egy 8 napos kerékpártúrát valósítottak meg: ketten a szokásos versenybringákkal, ketten viszont – egy ELTE-n végzett, kutatófizikusként dolgozó kolléga és felesége – egyszerű váltós városi biciklikkel.
Egy expedícióba sok minden belefér, az egyszerű bringák mellett most egy erős kezdést próbált ki a csapat. Az első nap tették meg a leghosszabb távot: közel 150 km-t Balatonszéplakig. Ráadásul a dombokkal teli Budapest-Balaton Bringaúton (BuBa), ami erőt (dombra fel a nehéz gépekkel) és kitartást (hosszú kacskaringók és a BuBa-táblák figyelése) egyaránt igényelt. Az expedíció vezetője úgy fogalmazott: „az állóképességi sportokra is igaz, amit sokan úgy ismernek, hogy »nem a táv, hanem az iram öli meg a versenylovat«”. Vagyis, ha szokatlanul hosszú az út, akkor mérsékelt sebességgel érdemes haladni, lehetőleg sok megállással, pihenéssel. Mindezt csak megerősítette a csaknem 700 méter emelkedő, és az is, hogy a kísérő busz itt még nem tartott együtt a túrázókkal. Az egész naposra tervezett első próbatétel végül sikerült, és bár sajátos szervezésnek tűnhet, de a fentiekkel mégis indokolható, hogy mindjárt egy pihenőnap követte ezt a rendkívüli szakaszt.
A harmadik nap reggelén már a BEAC-tól kölcsönkapott kísérőbusz is megérkezett a csapathoz, és a 110 km-es penzumot is már hárman tekerték végig. A 20 km/h körüli átlagsebességet ugyan tekinthetjük „nézelődőnek”, de az újabb 300 m szintkülönbséget itt is le kellett küzdeni, és a végére már a Balaton simogató látványa sem kárpótolt a nehézségekért. Szép lassan ebben az expedícióban is kialakult a napi rutin: korai kelés és reggeli, korai indulás és több megálló, a delelő nap idején egy hosszabb, árnyékos pihenő, és viszonylag kései beérés a célállomásra.
A negyedik nap előtti éjszakán, Nagykanizsán csatlakozott a csapathoz Székely Mózes, az expedíció vezetője, aki ekkor ért vissza a Misurinától. Számára csak néhány óra alvás maradt a 7-es ébresztőig, és már indultak is tovább. Átlépték a határt, éppen csak érintették Horvátországot, és – ez nem lényegtelen körülmény, még a városi trekkingekkel sem – Letenyétől végig kátyúmentes utakon jutottak el egészen a Maribor előtti Starseig. De nem csak az utak minősége változott meg, a szlovákiai Ptujnál először lépték át a Drávát, és innentől egészen a folyó torkolatáig mellette haladtak.
A következő nap egy szomorú hírrel indult: a csapat egy tagja betegség miatt a kisbuszba kényszerült. A következő napokban sikerült – amennyire lehetett – kikúrálni a megfázását, és az esti alvást is úgy szervezték, hogy minél kevésbé fertőzhessen meg másokat. A többiekre nehéz menet várt, 117 km és 700 méter szintemelkedés. Kárpótlásul végig a Dráva mentén lehetett tekerni, és az út kétharmadánál már Ausztriát is elérték. A kisebb kálvária ezután állt elő: a határ után néhány kilométerrel a tervezett Dráva-parti utat lezárták, csak a „célforgalom” hajthatott be. Egy nagyobb hegyen át lehetett kerülni, de nem egy rövid szakaszt kellett volna kihagyni, hanem 15 km hosszút, ami a hegyes vidéken komoly veszteséggel járna. Az expedíció kerékpárosai a kerülő felénél úgy döntöttek, hogy visszatérnek – az amúgy hibátlannak látszó – útra, és még éppen jókor: meg is találták a lezárás okát, egy kb. 1,5 x 2 méteres sziklát az út közepén, meg egy közepes méretű fatörzset. Feltehetőleg nem volt életveszélyes a hely, hiszen a célforgalom behajthatott – ellenben a lezárás miatt egyetlen autó sem járt arra, így biztonságosan lehetett tekerni.
A hatodik nap elején – hőseink, a bringások – egy rövid strandolást próbáltak beiktatni a tóvá duzzasztott Dráván, de egy akkora nyári evezős táborban találták magukat, hogy hozzá sem fértek a stéghez a sok vízre eresztett hajótól. Tovább indultak hát az újabb 105 km-es útra. Újdonságként, de főképp a Wörthersee-tó kedvéért letértek a Dráva-völgyet itt alig-alig követő útról, és Klagenfurt felé vették az irányt. A tópart mindössze 10-20 cm-rel magasabb a víz szintjénél, így nem csak gyönyörű a hegyekkel övezett látvány, de a „vízen járás” csalogató érzését is kiváltja a turistákból. Végül a tó másik végén, a szokásos déli pihenő alatt sikerült mindenkinek megmártózni.
Az utolsó előtti napra ismét teljes lett a csapat, azonban a versenybringások egy gyors, pihenőmentes célba érést terveztek, hiszen – a záró, király-etap előtt – egy könnyű, mindössze 85 km-es, és 500 m szintemelkedésű szakaszt kellett teljesíteni. Ez pont jó is lett volna a lebetegedésből visszatérőnek, pláne, hogy útközben bármikor be lehet szállni a kisbuszba. Addig a hagyományos városi trekkinggel haladók, bár ezt eddig nem említettünk, nem csak a bringákat választották – feltételezhetően Eötvösékhez hasonlóan – az adott kor általános szokásainak megfelelően (tehát nem speciális versenyparipákat), hanem öltözéküket is a mindennaposhoz, egy városi ember túrázásához illesztették. Nincs párnázott, lábra simuló bringásnadrág, nincs testre feszülő áramvonalas felsőmez. Lobogóan divatos, de a tekerést nem akadályozó szoknya, könnyű, de buggyos felső a női oldalon, és hasonlóan szélbe kapó póló a férfin. Lám, így is lehet teljesíteni a kihívást, és talán nem is túlzó a plusz erőfeszítés, ha a sebesség is moderált. De visszatérve a verseny-külsejű sporttársakra, azt ugyan elkerülték – szemben a legelső expedícióval – hogy fennmaradjanak a hirtelen autóúttá avanzsáló főúton, de egy rossz kanyarvétellel minden másként alakult. Egyrészt csak a szerencsén múlt, hogy nem ellenkező irányban találták magukat, másrészt viszont egy óriási hegy magasodott hirtelen előttük, ami szimplán megduplázta az aznapra várt emelkedést. Apró vigasz, hogy az összesen 1000 méternyi mászás után úgy tudtak lezúdulni a hegyről, hogy egyikük még a 100 km/h-s határt is átléphette.
Elérkezett az expedíció talán legnagyobb kihívása, stílusosan az utolsó napon. Még egy gyakorlott bringásnak is össze kell szednie az erejét, ha egy hegyes-völgyes 6-700 km-es hét után egy 1200 méteres emelkedőt kell teljesítenie, a végén 10, majd 12%-os emelkedőkkel. Zárásként ez várt a résztvevőkre, akikben – dicséretükre szól ez is – fel sem merült a feladás gondolata. Ráadásul arra sincs mindenki felkészülve, hogy – kerékpárút / kerékpársáv híján a legnehezebb szakaszon, a leglassabban haladva az autók mellett kell taposni a pedálokat. Anno az utolsó napok felfeléit nem tudjuk hogyan élték meg Eötvös és lányai, de a III. expedíció is megküzdött a nehézségekkel, és mindannyian feljutottak a Misurina tóhoz.
Sőt! Talán az ügyesen elosztott napi távoknak, vagy a jól megválasztott sebességeknek köszönhetően, még arra is maradt erejük, hogy sportcipőre váltva az 1770 méteres magasságról nekiinduljanak az Eötvös-csúcs felé. Csak az idő dolgozott ellenük, hiszen felszerelés híján világosban kellett visszaérjenek. Végül kissé erőltetett ütemben, majdnem 4 km-t tudtak megtenni a Caden-csoport néhol csak meredek, máshol kőtengeren átvágó hegyoldalaiban. Egymás segítve, a legerősebbet futva előre küldve jutottak el egy 2500 méteres hasadékig, ahonnan remélték meglátják az eötvösi magasságokat. Légvonalban alig 300 méterre kerültek a nevezetes csúcstól, a gyors visszatérés előtt elkészültek a fényképek is, azonban – fogalmazzunk így – maradt még kihívás egy IV. Eötvös Expedíció számára is!
Székely Mózes
