Túledzettség elkerülése:
Edzésmódszertani szempontból a legfontosabb alapelvet Selye János endokrinológus fogalmazta meg, miszerint a szervezetünket érő gyenge stressz elősegíti az alkalmazkodást. A „stressz” alatt ebben az esetben a fizikai terhelés értendő. A túl erős edzéshez -stresszhez- nem tudunk adaptálódni, azzal csak ellenállást váltunk ki testünkből. Arthur Lydiard és Bill Bowerman híres edzők voltak a 60-as években. A fenti gondolat alkalmazása az Ő nevükhöz köthető, és azóta is ennek az alapelvnek a jegyében készülnek az állóképességi sportolók. A legfontosabb feladatunk az, hogy megkülönböztessük a különböző edzésintenzitás szinteket –ehhez jó segítség lehet egy pulzusmérő óra- és a testünket nem túlhajszolva olyan versenycélokkal összhangban lévő edzéseket végezzünk, amik fejlődésünket elősegítik.
Egy nehezebb nap után 2-3 könnyebb napnak kell következnie, a legtöbb futónak ennyire szüksége van, hogy regenerálódjon. Valójában ez az időszak az, amikor fejlődünk, hisz a szervezet alkalmazkodása a terheléshez ezt jelenti. Helyreállítja az edzéssel megbontott egyensúlyt, hogy a következő edzés kevésbé viseljen meg minket. Ha nem hagyunk elég időt a regenerációra, akkor fáradékonyság, aluszékonyság, felső légúti betegségek szólítanak pihenésre.
Sajnos az ideális edzésmennyiség eltalálásához nagy tapasztalat és önismeret kell, vagy egy remek edző. Az előre megírt általános edzéstervekkel pont az a baj, hogy nem alkalmazkodik az egyéni eltérésekhez. Egy edzésterv nem tudja felmérni, hogy kinek mennyi pihenésre van szüksége, és az apró változtatásokat sem tudja kompenzálni, amit egy esetleges betegség vagy munkahelyi zsúfolt napirend okozta edzés kimaradás jelent.
Edzések megtervezése:
Az edzések összehangolása, megtervezése nem csak jól hangzó frázis, sok hibát ki tudunk küszöbölni segítségével. Az átgondolt edzéstervezés, és annak következetes végrehajtása garantálja, hogy nem terheljük túl magunkat.
Alapszabály, hogy két hasonlót ne fussunk egymás utáni napokon. Legalább 2 nap teljen el az ugyanolyan típusú edzések között. Például ha van egy szép domb a közelünkben, használhatjuk dombedzésre, de maximum egy héten kétszer. Ha síkon futunk lendületes tempót, vagy résztávozunk, azt se ismételjük meg másnap. Ezek talán a gyakorlottabbaknak evidenciák, de mégis leírom, mert sokszor pont azok esnek ebbe a hibába, akik rutinosak és jó formában vannak. Olyan erősnek érzik magukat, hogy egy jól sikerült edzést mielőbb meg akarnak ismételni, figyelmen kívül hagyva saját fizikai korlátaikat.
Hogy a kezdők tipikus hibáját is megemlítsem: nem szabad túl sokszor ismételni a könnyű futásokat sem. Akármilyen furcsa, a látszólag legpihentetőbb, legkevésbé intenzív futástípust is túl lehet adagolni… Ennek oka, hogy egyoldalúan terhelődik a láb, izomzati- és izületi szempontból egyaránt.
Okosan gyorsítani:
Ki ne szeretne gyorsabban futni? A gyorsító edzések legtöbbször résztávok formájában nemcsak hatásosak, de veszélyesek is tudnak lenni. Ha nem végeztünk megfelelő bemelegítést, egy húzódást pillanatok alatt összeszedhetünk. Amit javaslok: 10-20 perces könnyű futás után 6-8db könnyed 100m-es fokozó futással (ez az un. repülő futás, amikor lassú pár lépésből fokozatosan gyorsítunk, 50-70m között elérjük a maximumot –a gyorsító edzés tervezett iramát-, majd kb. 70m-től kiengedünk, hagyjuk, hogy a lábaink lazán „kipörögjenek”). A fokozatosság elvét maximálisan szem előtt tartva, érdemes kezdetben könnyebb intenzitással végezni az edzéseket, szervezetünk meg fogja hálálni az odafigyelést! Az első pár gyorsító edzésen lehet kizárólag 100-200m-ket futni, lehetőleg sokat és nem túl gyorsan, hogy ezzel is hozzászoktassuk magunkat a nagyobb sebességhez, és az ezzel járó megváltozott terhelés intenzitáshoz. Ezt akár fartlek futás keretében is végezhetjük, úgy még szórakoztatóbb.
Sok futó és atlétaedző is úgy gondolja, hogy a résztávos edzésen a „nincs fájdalom, nincs eredmény” filozófiának kell érvényesülni, csak akkor tettünk meg mindent a cél érdekében, ha –kis túlzással- úgy visznek el minket hordágyon az edzésről. Könnyen a sebesség hajszolásába eshetünk, amivel legtöbbször magunk ellen dolgozunk. A gyorsításnak az a lényege, hogy olyan iramban futunk, ami közel áll a jelenlegi futósebességünkhöz, annál csak egy picivel gyorsabb. Ezzel „tanítjuk meg” testünknek, hogy mit várunk tőle. A hangosan sípoló tüdő, az edzés utáni „lépni alig tudok” érzés, az izomláz mind annak a jele, hogy túl erősen futottunk az edzésen.
Ha a fentieket betartjuk, méltán élvezhetjük a gyorsítás áldásos hatásait, ami a következőkből áll.
– Gyorsabb dinamikusabb ellépés, ami a lábizmok erősödésével függ össze;
– az oxigén hiányos (un. hipoxiás) állapot kezelésének javulása. Ez az anaerob anyagcsere során képződő tejsav eltávolításával és lebontásával is összefüggésben van.
– Javul a koordináció, gazdaságosabbá válik a futómozgás.
Optimális futóiram:
Szeretnék ebben a cikkben valami kézzelfoghatót is közreadni, aminek a segítségével a különböző edzésekhez tartozó ideális sebességeket megtudhatjuk. Még régebben egy Runner’s World-ben jelent meg, majd később több helyen is nyomára bukkantam. Szerény véleményem szerint egész jól használható, ezért most itt is közreadom. A táblázat a 10km-es futó időnkhöz viszonyít. A legtöbbünk tudja, mire lenne képes, ha 10km-t (kb. 2 Sziget kört) le kéne futni. Ez egyértelmű és világos, de talán a többi oszlop némi magyarázatra szorul.
Azt a térfogategységet, ami azt mutatja meg, hogy legfeljebb mennyi oxigént tudunk az izmainkhoz eljuttatni Vo2 Max.-nak hívjuk. Elemi érdeke minden futónak, hogy ezt minél magasabbra tornássza. Aki nem fut, annak kb. 50ml/kg/perc, amatőr futóknak 60-70 közé esik, profi atlétáknak nem ritkán 80 feletti ez az érték. A Vo2 max. fejleszthető specifikus gyorsító edzésekkel, amikről már fentebb is szó esett, ezekhez pedig az ideális iramot a táblázatban találjuk. De miért nem jó egyszerűen gyorsan futni? Pl. a 400m-t (1 kör az atlétika pályán) a maximális Vo2 sebességnél gyorsabban is le tudja bárki futni. De ebben az esetben aránytalanul megnő a laktát termelés és az ezzel járó acidózis, így megnövekszik a regenerációs idő, mivel az izom restitúciója (laktát, hidrogén, szén-dioxid anyagcsere melléktermékek eltávolítása és az endogén szubsztrát koncentráció helyreállítása) jelentősen megnő. Így a szervezetet érő oxidatív stressz is növekszik, ami köztudottan nem kívánatos jelenség.
Az anaerob-küszöb/vagy Laktát-küszöb/: az az intenzitási szint, amikor a szervezet már nem tudja tisztán aerob úton(oxigén jelenlétében) előállítani a rendelkezésre álló tápanyagaiból(szénhidrát, zsír, fehérje) a mozgáshoz szükséges energiát. Ilyenkor az energianyerő folyamatok -részben- oxigén jelenléte nélkül, anaerob módon zajlanak. Ennek egyik fő terméke a mindenki által jól ismert tejsav, ami az intenzitás fenntartásával, a küszöb felett folyamatosan halmozódik, ami végső soron az izomműködés csökkenését vonja maga után.
Az alábbi táblázatban található anaerob-küszöb sebesség jó közelítéssel megadja, hogy hol található ez a határ. Főleg maratonra készülőknek ajánlom, hogy ezt a sebességet csak ritkán lépjék át, mivel a 42km teljesítése -a glikogén raktáraink kapacitása miatt is- az aerob zónába kell, hogy essen. Ehhez pedig az edzéseket is ennek megfelelően kell végezni.
Gazdaságos futósebesség: a három sebesség közül a legkevésbé precízen betartandó. Azt mutatja meg, hogy milyen iramban tudunk a leggyorsabban a legtöbbet lefutni. Érdemes a könnyű futásokat ebben az iramban végezni, ez nem túl gyenge, de nem is megterhelő.